myjesus

újra a mai ige alapján olvasom a napi biblia-adagomat. mára egy igazán megfontolandó üzenetet kaptam, amely arról szólt, hogy jézus, félretéve minden addigi, vele szemben támasztott elvárást, megmosta tanítványai lábát. de miért is olyan fontos ez a mostani korban, ránk nézve?

“jézus nem várt arra, hogy a tanítványok tegyék meg az első lépést, ő kezdeményezett. megtanította, hogy ha istent akarod szolgálni, akkor hajlandónak kell lenned félretenni a rólad kialakult képet, a kényelmedet és a napirendedet. és ezt olyan módon jelenítette meg, amit a tanítványok sosem felejtettek el. azzal, hogy levette felsőruháját, megmutatta nekik, hogy istennek nincs ideje a formalitásokkal vagy a divattal foglalkozni. az igazi szolgálat nem törődik az imázzsal, az igazi szolgálat teljesen lemond minden különbségtételről. isten megtestesülése önmagát alázatba öltöztette.”

megvizsgáltam, én vajon hol tartok ebben a kérdésben. van-e a derekamon kendő, térdeimen várom-e, hogy akár büdös lábakat mossak, ha kell? vagy (magamnak minden nap elmondogatva, hogy azért élni is kell valamikor, és amúgy sem tehetek egyedül semi érdemlegeset, stb…) csak annak, akkor és addig segítek, ameddig az nekem kényelmes? a helyes helytelen, de igaz válasz: b. még mindig. az agyalás, a sorsom kézbe vétele, a (képzelt) racionalitás, az egoizmus azonnal lefogja kezem, amint már a kendőhöz nyúlnék, vagy lerogynának lábaim egy-egy elesett embertárs elé. “ha mindenkinek adnál alamizsnát, szétoszthatnád a fizetésed!” – suttogja a gőg, és én elhiszem. pedig, lássuk be, jó, ha kétnaponta egy koldus felénk nyújtja a kezét. az heti száz forint. havonta maximum ötszáz. “neked erre nincs időd, van száz más programod!” – figyelmeztet az önzés, ha egy délutáni segítséget akarnék elvállani. pedig ismerjük a mondást, mindenkinek arra van ideje, amire akarja.

számomra egy jézust követő ember olyan, mint egy anya. akkor is főz, ha a hányinger folytogatja, ha beteg vagy diétázik. egy jézust követő ember akkor is ad egy koldusnak, ha éppen nem látja a tanítványa, főnöke vagy titkárnője. egy jézust igazán követő ember minden hónap elején tudatosan félreteszi a pénzét, idejét és “kedvét”, hogy másoknak is adhasson belőle. egy jézust követő ember nem a kifogásokat keresi, hanem a lehetőségeket. egy jézusi ember nem szid, hanem bátorít. egy jézusi emberben akkor is béke honol, ha körültötte háború dúl.

1 péter 2:15,19-24 “mert úgy van az isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát; mert az kedves dolog, ha valaki istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog istennél. mert arra hívattatok el; hiszen krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: a ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: a ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: a ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk”

zsidó 12:14 “kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az urat”